Читать онлайн
Edes Anna
ÉDES ANNA
“Oremus pro fidelibus defunctis. Requiem aeternam dona eis Domine et lux perpetua luceat eis.
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.
Absolve Domine. Benedictus Dominus Deus Israel.
Et ne nos inducas in tentationem. Sed libera nos a malo.
A porta inferi. Erue Domine animam eius.
Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem.
Domine Jesu Christe miserere ei. Christe parce ei.
Domine exaudi orationem meam. Et clamor meus ad te veniat.
Miserere mei Deus. Non intres in judicium cum famula tua Domine.
In paradisum deducant te Angeli: et cum Lasaro quondam paupere vitam habeas sempiternam.
Oremus. Anima eius et animae omnium fidelium defunctorum per misericordiam Dei requiescant in pace.”
(Rituale Romanum)
KUN BÉLA ELREPÜL
Kun Béla repülőgépen menekült az országból.
Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.
A gépet maga a népbiztos vezette.
Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.
Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.
Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.
Karjairól vastag aranyláncok lógtak.
Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.
Legalább a Krisztinában ezt beszélték.
A MÉLTÓSÁGOS ÚR, AZ ELVTÁRS ÉS A MÉLTÓSÁGOS ASSZONY
Mikor ennek 1919. július 31-én, délután hatkor híre futamodott, Vizy Kornél kikiabált:
– Katica.
A konyhában egy lány állt, kövér, mint a töltött galamb.
Úgy látszik, kimenőre készült.
Már teljesen felöltözködött. Rózsaszín ingblúz volt rajta, fehér szoknya, fekete viaszkosvászonöv, új lakkcipő. Kézitükrében szemlélgette magát, rizsport hintett zsebkendőjére, ezzel bemaszatolta a dundi-puha arcát.
Hallotta a kiabálást, de nem mozdult.
A csengettyű régen elromlott náluk – már a Károlyi-korszakban —, azóta csak így kiabáltak itt a cselédeknek, vagy kopogtak a dolgozóból, melyet a konyhától vékony vendégfal választott el.
A hang dühösen kiabált.
Erre a lány áthaladt a hosszú, keskeny előszobán, szemügyre vette magát a ruhafogas tükrén, igazgatta haját, és riszálva gömbölyű farát az ebédlőbe imbolygott.
Az ebédlő díványán egy negyven év körüli férfi heverészett, oly elhanyagolt, mint egy csavargó. Gyűrött puhainget viselt, nyakkendő nélkül, kitérdelt, téli nadrágot, toprongyos cipőt. Csak a sasorr meg az arcát keretező fekete pofaszakáll mutatta, hogy mégis valaki.