A halottak élén Endre Ady Endre Ady A halottak élén Hát ahogyan a csodák jönnek, Úgy irtam megint ezt a könyvet. Se nem magamnak és se másnak: Talán egy szép föltámadásnak. Se nem harcnak, se nem békének: Édes anyám halott nénjének. Ő tudta, látta, vélte, hitte, Hogy ez a világ legszebbikje. És úgy halt meg, hogy azt se tudta: Mi lesz itt az okosság útja. S ha késlekedik az okosság, Nem poéta-fajták okozzák. Jönnek rendjei a csodáknak, Kiket eddig tán meg se láttak. Jönnek mindenek, jönnek, jönnek, De a hiteim elköszönnek. EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN Emlékezés egy nyár-éjszakára Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomorú földre, Legalább száz ifjú bomolt, Legalább száz csillag lehullott, Legalább száz párta omolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Kigyuladt öreg méhesünk, Legszebb csikónk a lábát törte, Álmomban élő volt a holt, Jó kutyánk, Burkus, elveszett S Mári szolgálónk, a néma, Hirtelen, hars nótákat dalolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Csörtettek bátran a senkik És meglapult az igaz ember S a kényes rabló is rabolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Tudtuk, hogy az ember esendő S nagyon adós a szeretettel: Hiába, mégis furcsa volt, Fordulása élt s volt világnak. Csufolódóbb sohse volt a Hold: Sohse volt még kisebb az ember, Mint azon az éjszaka volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Az iszonyúság a lelkekre Kaján örömmel ráhajolt, Minden emberbe beköltözött Minden ősének titkos sorsa, Véres, szörnyű lakodalomba Részegen indult a Gondolat, Az Ember büszke legénye, Ki, íme, senki béna volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Azt hittem, akkor azt hittem, Valamely elhanyagolt Isten Életre kap s halálba visz S, íme, mindmostanig itt élek Akként, amaz éjszaka kivé tett S Isten-várón emlékezem Egy világot elsülyesztő Rettenetes éjszakára: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Az akarat cselédjei Cselédjei az Akaratnak Most a századok között, Mikor így kiütközött Lelke a szép, ember-fenevadnak: Mi vagyunk cselédjei, Cselédjei. Az akarat – és bús cselédek: Istenem, én Istenem, Lehunyom felhős szemem S talán átkozódni nem rút vétek Mégis fáj az átkozás, Az átkozás. Cselédjei az Akaratnak, Titkon fájunk most magunk S csak titkon, hogy siratunk –: Kiket akartunk szépnek, szabadnak: Másnak a cselédjei, Cselédjei. A fekete Husvét Beteg szívem most be tele-nagy, Milyen jó volna máskor élni, Máskor s tán máshol: Láz, virágzás, gyönyörü Husvét, Jaj, itt nálunk, be fekete vagy. Mikor halt meg itt a büszkeség S volt jó itt élni nagy szivekkel, Tele szivekkel? Utat készít itt most a Fátum S letépi Husvét minden zöld díszét. Hol a magyar százfelé dacolt, Szívós és bolond erejével, Szép erejével, Mely szabadra tört, ágált mégis S kinek dolga Isten dolga volt? Rongy, züllöttség, bomlás és boru, Csoda, hogy még vannak néhányan, Szegény néhányan, Kiknek kell még ilyen országban Szabadságért a harc-háború. Beteg szívem most be tele-nagy, Milyen jó volna máskor élni, Máskor s tán máshol, Mert itt mindent letép a Fátum: Fényes Húsvét, be fekete vagy. (1914.) Csak rosszabb volnék Ha valaha még megállott, Soha így még meg nem állott Ember-elme S lehetnék a fejedelme: Egy kicsit csak rosszabb volnék. Nyilatkozik össze-vissza, (A Föld a vért issza, issza, Mint a hó-lét) Csak egy kicsit rosszabb volnék, Jól-telt szájam be nevetne. Jól telt szájam be nevetne S be gyönyörű bosszú lenne Várva s zárva Nevetni le a világra, Ha egy kicsit rosszabb volnék. Mert ha néha meg-megállott, Soha így még meg nem állott Ember-elme S ha lehetnék fejedelme, Talán sokkal rosszabb volnék. Nótázó, vén bakák Hogy zúg, zuhog, árad a nóta Valamennyi vén fiu torkán S hogy ölte órákig az orkán Künn őket a próba-mezőkön. Magyarok, öregek, nótásak, Bakák, búsak: dacosan, hősön. Puskaport még alig szagoltak, De hősök már, mint hősön-holtak. Így járnak a Végezés ormán Ezer és ezer évek óta, Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta. Miért? kiért? mikor?: erősön Állták, mert így rendelteték el S be szép ilyen végzetes néppel Ugyanaznak tudni magunkat. Ez a regéknek ősi népe S hősi népe túl minden hősön, Rosszkor jőve s rossz helyre téve Átugrik Sorsot, Jelent, Voltat. Fátum és dal népe, ha voltak Sirok: te megbirtál a véggel, Busultál, ütöttél, nótáztál S halsz és élsz: így rendelteték el. Ember az embertelenségben Szivemet a puska-tus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. És most mégis, indulj föl, erőm, Indulj föl megintlen a Földről! Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? Mindegy, indulj csak vakmerőn, Mint régen-régen cselekedted. Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott. Borzalmak tiport országútján, Tetőn, ahogy mindég akartam, Révedtem által a szörnyüket: Milyen baj esett a magyarban S az Isten néha milyen gyenge. És élni kell ma oly halottnak, Olyan igazán szenvedőnek, Ki beteg szivvel tengve-lengve, Nagy kincseket, akiket lopnak, Bekvártélyoz béna szivébe S vél őrizni egy szebb tegnapot. Óh minden gyászok, be értelek, Óh minden Jövő, be féltelek, S hogy szánom menekülő fajtám. Aztán rossz szivemből szakajtván Eszembe jut és eszembe jut: Szivemet a puska-tus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben. (1916. szeptember.) A Föld ébresztése Nyujtozz meg és riadj föl, Szegény, vonagló álmú gyermek: Alvó, vén, emberes Föld. Valami rontó csoda vert meg, Valami álom-babona S arcodon gyilkosan tepernek Révületeknek katonái, Rémületeknek gyilkát Fájatni a szivedben s fájni. Csak nyújtózz és riadj föl, Homlokod hideg verejtékét Töröld le néma-hökkenőn S aztán szemeid nézve-nézzék Az Istent s egyéb találásid En-szépséged s a boldog békék Csodálatos és tarka útját S ha majd emlékezned kell: Ne emlékezz, mert vonaglásod Csak álmaid hazudták. Véresre zúzott homlokkal A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet: Valamikor csináltam én ezt? Mintha valami baj ért volna, Dobása valakinek, Homlokomon éles, nagy kő ért. Harcos valómból kiszakadtam? Véres-e a homlokom? Igaz-e csúf menekülésem Vagy csak véres ésszel, homlokkal Álmodom és gondolom? Jaj, be szörnyűen megriadtam. S mégis most már váltott a kedvem: Régieket keresek. Pedig ugy-e nem történt nagy baj? Tán egy kicsit megzavarodtam És a szavam kevesebb S csak még hitből van kevesebbem. Ugy-e azért tartnak a harcok S nem változott a világ? Csak az én vén homlokom vérzik? A Jövőt is el csak én dobtam S tagadom a mai Mát? Én, jaj, a régiekkel tartok. Drága Tegnap, sebetlen homlok, Hajh, nagyon szeressetek, Nagyon szeress éltem leéltje, Hátha mégis baj van a Földön És igazak a sebek S minden Leendő összeomlott. A rémnek hangja Bús gőzösök nyínak s kutyáim Üvöltnek: ez az éjjel rendje, Sokasodott hadak és vadak Hozzák őket gerjedelembe: Mert a hadak megsokasodtak, Mert a vadak elsokasodtak. Ritkított, vén erdők jajjongnak, Mindörökre hantolt emlékek Cincognak föl megsüketítőn S száz kába, rossz szava az éjnek, Mert az éjnek megnőtt a hangja, Mert a Rémnek ezer a hangja. Óh, éjszakák, kutyák és élet, Hadak, vadak és mai sorsunk: Akkor voltunk mi derekak, Mikor még így együtt nem voltunk. De végig vágott a világon Valaki, nagyon, a világon. Minden Külön össze-zsibolygott S mégis mindenek szét-szakadtak: Gőzösök, kutyák, hadak, vadak. De erdők, éjek megmaradtak, Nagy riadások megmaradtak, S a kisértetek megmaradtak. Tegnapi tegnap siratása Kezem szomorú áldását hinti: Óh, tegnapi halott mozdulatok, Óh, érintések halott kéje, Óh, tegnapi kis bánataink, ti, Óh, tegnapi bizakodásaink, Óh, tegnapi-tegnap igéje: Noli tangere. Néztük: az Ember Különbje magas szivárvány-hidon Istenülésnek amint neki-vág És gazdagodik, mind-gazdagodó Kényességekkel, új ingerekkel S hogy mégis-mégis szép e hivalgó Jószág, az Ember: maga a világ. Ön-imádatunk kelyhe kicsordult S mindenkiket megitatni akart Nehéz kedvéből, e drága borbul. S a ma: didergő; gyászos büszkeség: „Ne félj!“„Ne osztozz!“ – kis biztatások Lemészárolt, dicső tervek felett, Kik élet voltak és többek voltak, Mint dobott, hulló, apró emberek. Óh, tegnapi cirkulusok, halott, Szent ábrák, gyilkos árkokba fultak. Kezem szomorú áldását hinti: Óh, tegnapi halott mozdulatok, Óh, érintések halott kéje, Óh, tegnapi kis bánataink, ti, Óh, tegnapi bizakodásaink Óh, tegnapi-tegnap igéje: Noli tangere. Óh, hóhér Idő, Óh, tegnapi-tegnap igéje, Megrontásoddal megszépült varázs. E nagy tivornyán Terítve a Föld: lakni tessék, Tombolj, Világ, most szabadult el Pokloknak minden pokla rajtad, Ha akartad vagy nem akartad, Hollókkal és kóbor kutyákkal Kész a lakoma, kész az egység. Véres bor koponya-pohárban, Hajtsd föl, Világ, idd ki fenékig, Idd ki hősiesen és bátran: Most már mindegy, most rohanj végig, Végig a Téboly zöld-vér-útján. S Téboly, most már ne szemérmeskedj, Szakadnak a vásznak, szakadnak, Eljött az álmodt minden-mindegy, Esküdjünk a mindent-szabadnak, Bőrünk úgyis ördögök bőre: Lakomázzunk s aztán – előre. Ha tivornya, legyen tivornya, Olyan mindegy, élni, nem élni S gyáva-e az ember vagy hérosz, Olyan mindegy: van-e tán még rossz S van-e még tán megbecsülendő? Herold-csizmám egy kicsit sáros, De jövök vígság-hirdetéssel: Ordíts, kapu és kiálts, város, Kárhozzatok, most van a napja S akinek van még virradatja, Ne haljon meg kárhozás nélkül. Egész világ szőttje kibomlott, S én egy nyomorék fonál hurkán Még mindig csak bénán zsibongok? Mit törődjünk elmultak voltján? Terítve a Föld, lakni tessék: Éljünk dögig e nagy tivornyán. Mai próféta átka …A föld rakva vérnek itéletivel és a város rakva álnoksággal… Békességet keresnek, de nem lészen. Egy romlás a másikra jő…     (Ezékiel próféta 7.) Alázottnál jobban alázva Vizsgálom szívem, izmom, kedvem: Hol a próféta őrült láza, Mely fölőrjöng, tombol az Égre? Hát már az átkoknak is vége? Úgy szakadtunk be a Pokolba, Mintha korbácsra s térítésre Dühünk, hangunk sohse lett volna? Öldöklő angyalai az Úrnak Soha így meg nem öltek Múltat. Már nem tudjuk, mit veszítettünk, Nem gyilkol új vesztések gondja, Dermedett álom minden tettünk S minden álmunk egy dermedett tett: S vagyunk ördögnél esettebbek. Már csúfja minden állatoknak Isten híres sarja, az Ember S a próféták is csak makognak. Még mélyebb Pokol, még több Nincsen: – Ezt add, Híres, ezt add, Te Isten. MAG HÓ ALATT A sirató siralma (Mit adhatnék?) Porlandó szégyen Vagyok már csak, ki idejében Érzi szégyenes voltát. Kivert bikának sorsa biz ez, Ki elveszti a csordát. (Mit tehetnék?) Egy kis halállal, Kit lelkem oly örömmel vállal, Csúnyákat letörölnék? Borzasztóan sok a csúnyaság S mindegy: halnék vagy ölnék. (Mit futhatnék?) Egy-két határt tán, S aztán csalódottan megállván Szídnék föl az egekre S mégis torpannék hasztalanul, Őrjöngve és nevetve. (Mit sírhatnék?) Amit szabad volt, Már elsírtam, ekkor és akkor S ne is beszéljünk róla: Én vagyok a magyar bánatok Legvertebb siratója. Intés az őrzőkhöz Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szent-János bogarak a kertben, Emlékek elmúlt nyarakon, Flórencz nyarán s összekeverten Búcsúztató őszi Lidónak Emlékei a hajnali Párás, disz-kócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, Őrzött elevenek és holtak, Szivek távoli mosolya, Reátok néz, aggódva, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán. Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyűek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán. Várnak a táborozók (Emlékezés párisi nyarakra.) Elém most régi nyarak vonulnak, Páris keblén amikor számüzötten Rejtettem el bús, dühös arcom S esküdöztem: Tatár-dulta földem sohse lát. Kedveim mint váltogatták egymást, Hányszor nőttem és buktam a hitben, Hogy jók haragja s épülése Soha itten Vért új vérrel se moshat le már. Óh, párisi, dacos bujdosások, Ti őriztetek meg fiatalnak, Ki, im, beérte és bevárta, Míg akarnak És mernek is az én társaim. Új nyár érleli régi vetésünk S a sok régi, fult párisi nyárra Úgy gondolok, mint áldott, lelki Barrikádra, Ki megvédett az új harcokig. Tüzelj, Nap, csapkodj vad, nyári zápor, Hitek s dult mezők már kinyiltak S kardot verve vas-keresztjéből Régi sirnak, Megyek: várnak a táborozók. (1914. junius.) A tábor-tűz mellett ‚Sok a fenyő-rud, magas a máglya‘ „Ne félj, cimborám, csak az Isten látja. Hol járnak óta császár vitézi?: Az mi lángunkat csak az Isten nézi.“ ‚Régibb üdőkben vitézkedésnek Más becsülete volt és több a vitéznek.‘ „Most áruk csupán van zsoldosoknak Az bús harcoson kik csak somolyognak. Romló országban virtus rongy jószág: Tegnap vitézek, ma vagyunk csak kószák.“ ‚Rakjam hát lángra bús, redves kedvünk?‘ „Ne bántsd, azért csak tovább vitézkedjünk. Szétszórt máglyáink míg ki nem hunynak, Álmodjunk harcot szegényi magunknak. Sötét a világ, kell tüz, ha lobnyi, Kell a gyujtáshoz mindég újból fogni.“ ‚Jó éjszakát, ni, virrad a lápon.‘ „Jó reggelt mégis, hajh, bajtárs barátom.“ (1914. május.) Levél a Végekről (Érmindszent, 1914. junius.) Be jó lehet, hol a fegyver ragyog, Be jó csatára kelni, Ifjú, bizó seregek élén. Hiszen rég szórtam én is a magot, Börtön-mult is diszlik mögöttem. Mégis úgy kinoz, úgy fáj, Hogy régi dühvel, karddal Nem ott az élek élén, De buta ködű Végeken vagyok. S hogy ami merészséget Ezer harcos szívbe beloptam, Távol a derék-hadtól, Tétlen, itt belőlem kilobban, S hogy jómagamért helyt nem állok, Bár nem kivánja senki jobban Alkalmát a vallás-tevésnek. Be jó lehet, hol a fegyver ragyog. Lássanak fakó paripámon Rohanni elől a fiatalok: Ott vagyok hittel, multtal, Árnnyal és merészséggel S talán holnap ott termek S a végbeli vitézzel Megint szembe-állhatnak A régi, agg, vásott ellenfelek. Testvéreim, bajtársak, Feledni nem szabad és nem lehet A régi kezdő társat S milyen szép lesz, ha fiatalodott Izmaimmal nem vénhedt másnak, De a régi vitéznek látotok: Reátok segitségre S ellenségre csapásnak. Elhanyagolt, veres szívünk Sebeink megújulhattak százszor, Úgy adta az Élet: Támadtak a magyar sebeknél Mindig tüzesebb kelevények S mi árván, porban üszkösödtünk. En-sirásunkat végigsirnunk Hangosabb sirások Nekünk soha meg nem engedték: Úgy licitált reánk, mint vásott, Kegyetlen uzsorás: a más sors. Ha harcaink parázsa lobbant, Világok gyultak ki, Sohse tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni: Hamupipőke a magyar kín. Mégis és újra: föl a szívvel Mi véres szívünkért, Mi kinunkért, mi bánatunkért, Mi szegény meggyötrött hitünkért, Ha orkánzik a Mindenség is. Harcunk a magyar Pokollal van, Mindent erre tettünk, Ennek a kapuit döngetjük, Ezé a harcé lelkünk, testünk, Ez vesztünk vagy győzelmünk: sorsunk. Mag hó alatt Gyötrött és tépett magamat Régi hiteibén fürösztve Vérből, jajból és lángból Szedegetem össze S elteszem mint életes holtat. Kell még Tegnapról hiv tanu S kell talán az én hadi-sarcom, Hogy drága mementóként Fölemeljem arcom Egy új emberű új világra. Vád nélkül széttekintgetek Majd vertségek és diadalmak Földjén, hogy a kaoszból Harsos igét halljak Vagy harsos igét én hallassak. Hős emberségem, várakozz, Szép álmokat aludj, lefénylett Jós és jó magyarságom, Hívni fog az Élet S föltámadások örök Rendje. Most tél van s szegény mag-magam Megnémítve és behavazva Rendeltetés hitével Őrzöm meg tavaszra, Igazimnak sarjadásáig. Kurucok így beszélnek Nekem, pajtás, úgyis mindegy, Farkas esz meg, ördög esz meg, De megesznek bennünket. Medve esz meg, az is mindegy, Az a szomorú és régi: Véletlen, ki esz minket. S az a szomorú és mindegy, Hogy jó időben bennünket Sorsunkra mi se intett. Nekem, pajtás, úgyis mindegy, Bánja fene, hogy ki fal föl Buta, bús mindegy-minket. (1915. április.) Az igazi szó Hogy telik erőből Úgy adta az Isten, Megértem és kibirom, Ami vérlik itten S lesz utána szóm. Kosarazott szájjal, Lefojtott tüdővel Mégis, most is azt hiszem: Elmondok idővel Kegyetleneket. Valamikor jó lesz, Jó lesz megszólalni, Csuf, nagy özön-vér után. Jön sok galamb, talmi S jó lesz jó galamb. Jó lesz szenvedéssel, Jó lesz majd nagy kínnal, Sok mindent elmondani, Mit most a Rém hízlal: Az igazi szót. A mosti március Szeretett és dalolt márciusok Hervadt bokrétáját bedobom Űzetve és, hajh, már nem űzve, Ebbe, a ma mindent beharapó, Rettenetes, fekete tűzbe S így üdvözöllek, mosti március. Sokszoroztam nagy emlékeidet, Álomjáró és csoda-hivő Szívvel tapostam sugarakban, Harcoltam az örömös Jövőt És most, miként te, úgy maradtam: Üszkös-bénán, szép mosti március. Mi lesz, ha a hívőség megszakad? S az emberek nagyon keserűn Néznek a márciusi napra? Zászlózott, híres, nagy céljait Az Ember gunnyal megtagadja? Rettenetes a mosti március. Ejh, legyen a sugár mégis a Napé S tapossanak benne víg fiuk Olyan hittel, mint én tapostam S, ó Sors, hittetni tovább is akarj Vidámítóbb, más márciusban S én elbocsátlak mosti március. (1916.) Az ütések alatt Csatát vesztvén alig csatázva: Homlokunkat nem ékesíti Hős, szent bukás vér-glóriája S daccal nem nézhetünk az Égre: Kevesen voltunk, buktunk s vége. S mégis – be különös egy ország – Megint dacosodnak a szemek, Keményre száradnak az orcák S ijjesztő, síri némaságban Megint fölszánt magyar világ van. Így volt ez itt századok óta: Ezt a zúzott, vert fejű magyart Mindig ütés tartotta, óvta, Vert hencegések, törött álmok Után: még konokabban állott. Gyér seregünket széjjel-verték S ránk rakta a cudar uriság Az élhetésnek minden terhét. S mert ránkszabadult minden vétek, Azért lesz itt újból is élet. (1914. január.) Egyszer volt csak (Dózsa György emlékének.) Egyszer volt itt lakodalom, Nagy, igazi lakodalom, Mikor ez ország vőlegénye Dózsa György volt S egy-egy hős tavasz-hajnalon Ezer helyütt lángolt öröm-tűz. Egyszer volt vulkán ez a föld, Erő és láva ez a föld, Mikor a harag, bosszu és cél Összeállott S itéletes viharba tört S Dózsák, nem császárkák, üzentek. Egyszer volt itt a Hit merő, Moldvától Rómáig merő, Mikor becsülettel és irtva Támadt, végzett Minden becsületes erő Hurkot tépve, csóvákat vetve. Egyszer volt itt a Sors kegyes Bukásban is nagy és kegyes, Mert azt üzentük a világnak, Mit ma kéne S mit azóta nem érdemes, Mert holt vulkán a régi vulkán. Egyszer volt itt forradalom, Hites, igaz forradalom, Rendet, igazságot csináló, De Dózsákkal S azon a hősi hajnalon, Mikor gőgősen nem alkudtunk. Egyszer volt itt egy kis remény, De véres és tüzes remény. Jönnie kell új Dózsa Györgynek S fog is jönni. Jaj, félek, meg nem érem én S ti se, drága, csüggedt bajtársak. (1914. május.) Krónikás ének 1918-ból Iszonyú dolgok mostan történűlnek, Népek népekkel egymás ellen gyűlnek, Bűnösök és jók egyként keserűlnek S ember hitei kivált meggyöngűlnek. Ember hajléki már rég nem épűlnek, Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek, Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek, Ha ő szivükben hív érzések fűlnek. Jaj, hogy szép álmok ígyen elszőrnyűlnek, Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek, Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek, S mégis idegen pokol lángján sűlnek. Itt most vér-folyók partból kitérűlnek, Itt most már minden leendők gyérűlnek, Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek: Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek? Hegedűs fickók többet hegedűlnek, Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek, Rút zsívány-arcok ékesre derűlnek S íjjedt szelidek szökve menekűlnek. Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek, Emberségesek igen megréműlnek, Ifjak, kik voltak, hoppra megvénűlnek S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek. Bús kedvű anyák keservesen szűlnek, Labdázó fiúk halálba merűlnek, Ős, szép kemencék sorjukban elhűlnek S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek. S szegény emberek még sem csömörülnek, Buták, fáradtak és néha örűlnek, Szegény emberek mindent kitörűlnek Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek. Szegény emberek ölnek és csak ölnek S láz-álmaikban boldogan békülnek, S reggelre kelvén megint megdűhűlnek, Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek. Halál-mézőkön bitófák épűlnek, Nagy tetejükre kövér varjak űlnek, Unják a hullát el- s vissza-röpűlnek, De az emberek meg nem csömörűlnek. AZ ELTÉVEDT LOVAS Ház jegenyék között Hol sűrülnek a jegenye-fák S hol babonásak a vidékek, Sok folyosójú, szép kriptákban Reggelnek korán Álmos, hideg, vén és árnyas az Élet. Kövült arcokra süt be a Nap S a puha szőnyeg: síró márvány S előttük halk háló-termeknek A lyány-had vacog, Riszálni felejt, holtak között járván. Dél múlik: hideg és hidegebb Egyre az alkonyatig minden: S lámpáskor minden összecsöndül Valami meleg, Ébresztő, fogó és fölséges rímben. Lidérc üli meg a jegenyét S benn, babonás házban kigyulnak Termektől a cseléd-ajtókig A Nap-riadott Csókok, esték, vágyak, eskük és multak. Mikor szikráznak a jegenyék S jön az alkonyat sunyi csendben És kigyul a nagy-nagy kripta-ház, Olvad és kigyul Legmindenfélébb, bolond szerelemben. Az alkonynak ős órája üt, Mikor már-már jönnek a lázak, Jegenye lesz a ciprusokból S hős jegenyék Körülálljuk s befödjük ezt a házat. A fajtám sorsa Mert gyáva volt és szolga volt S életét élni sohse merte, A Sors, a sorsa Hajh, be megverte, be megverte. Most itt várhatja a Pokolt Szórva, megtépetten, ritkulva S a Sors, a sorsa, A sorsa búsabb, mint a multja. És most a multja bünteti Fekete korbáccsal, keményen, A Sors, a sorsa: Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen? Rossz, drága fajta, ki felé Kerekedtek mindig a latrok, A Sors, a sorsa Bűnben, vészben és bennem harsog. Jaj, vajjon mit akar vele Ezredek bűne, súlya, átka, A Sors, a sorsa: A sorsom nagy tragédiája? Elmenni távolra, pusztulni Öreg Szilágyság, öreg a fiad, Nagy pusztulásod hiába hivat, Pusztul itt minden, nem Te egyedül S én elmegyek Távolra pusztulni Fiadul, kezesül. Méla szépséged hol nevelgetett, Nem mehet el beteghez a beteg S nem ámulhat el hires tájakon, Hisz szomoruságra változtál el, Seb lettél: fáj nagyon. Fáj a közelség: messzire megyek S az ősi Tuhutum-hágta hegyek Felejtődjenek, halványodjanak S minden az itthoni pusztulásból: Nekem elég marad. Be furcsa, mikor mellünkben sírunk, Be furcsa, hogy ilyeneket írunk Ma, amikor úgy röpül a világ S csak a magyar lantos nyög és kérdez, Mint egy régi diák. Fáradtan biztatjuk egymást Zászlónk lehanyatlik untan, Fáradtan biztatjuk egymást, Bizunk még, de nem magunkban, Be gazdátlan, be keserves bizodalom. Szivünk is már olyan terhes, Fölemelni hogy nem tudjuk, Csak hazudjuk, hogy szerelmes: Parazsai feketedő tegnapiak. Babonáink megfakultak, Csodáink elesteledtek, Jövőink eleve multak, Csak szégyeljük ezt a vén gyászt bevallani. Öreg vitézink ühmögnek, Ifju bajtársak lázadnak S így megy a had, megy a ködnek: Siker utját kedvetlenül keresgeti. Valahol utat vesztettünk, Várat, tüzet, bizodalmat, Valamiben késlegettünk S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül. Zászlónk lehanyatlik untan, Fáradtan biztatjuk egymást, Bizunk még, de nem magunkban, Be gazdátlan, be keserves bizodalom. (1913. november.) A mesebeli János Bajban van a messze város, Gyürkőzni kell a Halállal: Gyürkőzz, János, s rohanj, János. Királyfiak s nagy leventék, Ha palástjukat ott-hagyták: Rohanj, ha rongy is a mentéd. Mesebeli király-lyánnyal Hogyha akarsz találkozni: Hadakozzál a Sárkánnyal. Csak a mese s csak az átok Tartott eddig így-úgy is még S jók e csakok s e csalások. Конец ознакомительного фрагмента. Текст предоставлен ООО «ЛитРес». Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию (https://www.litres.ru/ady-endre/a-halottak-elen/) на ЛитРес. Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.