Apró regények (2. kötet) Sándor Bródy Sándor Bródy Apró regények (2. kötet) ORGONA-VIRÁG Szerelmes vagyok az orgona-virágba. Talán betegség is ez, hogy az orgona-virágba vagyok szerelmes? Alig várom a reggelt, alig várom, hogy a bokorról letörjek egy frissen nyilt teljes és harmatos orgonaágat. Körülnézek, nem lát-e valaki? Aztán megcsókolom. Édes szép, szűz virágom, kedvesem! Nem jó volna, ha ilyenkor meglátna valaki, a mint arczomhoz nyomom a virágos ágat, a mint hizelgő szókat susogok neki: «Bájos, üde, illatos kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!» * Tele volt orgonabokorral a rengeteg nagy, sürü kert. (Tavaly jártam otthon, megnéztem: kiritkult, kicsi lett.) Husvét után volt, az ünnep is jó későre esett, lombosak már a fák, rejtelmes homály a régi érseki parkban. Pedig az utak szegélye mindenütt fehér, lila, kék virágfa. Levele nem is látszott még a temérdek török orgonának, messziről egyetlen virágfának látszott mindenik. Elfult a lélekzetünk, nekem és a kis Borhy Idának, a mint betévedtünk a kertbe Ida szinte félve fogta meg a kezemet: – Csakugyan szabad nekünk itt járni? – Szabad! – mondám merészen és büszkén, de magam is aggódva néztem körül. A kertben sehol egy lélek, nagy szépségével magára és ránk volt hagyatva egészen. Lassankint nekibátorodva bujkáltunk a lombok között. Elkiáltottam magam: – Nincs itt senki? – Ott van mindenki, a hol a mamám, a bálban! – jegyezte meg Ida. Nevettünk ezen, magunk sem tudva, miért. Különösen nekem támadt egyszerre vidám, kicsapongó kedvem. Fogtam rögtön egy gyikot Idának. Egy öreges, zöld gyikot és beszélgetni kezdtem vele. Azt mondtam a leánynak, hogy tudok gyiknyelven. Elhitte; büszkén és csudálattal nézett reám feketepillás, lila szemeivel. Talán csakugyan tudtam is akkor ezt a nehéz nyelvet, de elfeledtem azóta! Aztán megtanitottam hangyalest fogni szabadkézzel, előadást tartottam neki a bogarakról, akkor tanultam ezt a tudományt éppen. A hősczinczérek, amelyek fő katonai rangban vannak a bogarak között, nagyon érdekeltek engem is. A bogarakról a lepkékre tértünk át, de nem volt még csak fehér, közönséges parasztpillangó és tul voltunk már mind a ketten azon a koron, hogy ezeket kergessük, csak a szinesek érdekeltek már. Abbahagytuk az egész tudományt és leültünk egy nagy vadgesztenye alá beszélgetni szabad tárgyakról és orgona-virágból koszorut füzni, bibliába valót. Egész öl ágat hoztam neki és még mind, mind keveselte: – Többet, többet! Koszorut kötött, nem bibliába valót, hanem a fejére valót, kaczagott, könyezett, tapsolt örömében, a mint a fekete hajába tüzdelte: – Szép vagyok-e? Szótlanul, de elpirulva néztem. «Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!» – gondoltam magamban és egy kissé szégyenkeztem is. Pedig tizenkettedik évemben voltam már, a lány is tiz. Sokat tudtunk mind a ketten. Tudtuk, hogy a lányok őt velem, a fiuk engem meg vele csufoltak. Azt mondták reánk, hogy «szerelmesek!» Ugy nevettek rajtunk, hogy én majd elfakadtam sirva. Ő csak mosolygott, elrejtette az arczát és elfutott. Azon a napon nem jött át hozzánk, pedig a szomszédban lakott. Másnap oszt’, a szokás ellenére én mentem át. Perczekig szótlanul állottunk egymással szemben, kerültük egymás tekintetét. Mintha csakugyan valami rossz dolgot követtünk volna el! * Az orgona-koszoru elkészült egészen, a kis Borhy Ida bámultatta magát velem, de én alig mertem rá nézni, zavartan játszottam a fűvel, sárga pampuka-virággal. «Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!» – gondoltam magamban és ettől a gondolattól alig mertem megmozdulni is. Bántam, hogy elcsaltam ide, hiszen ez az, a mi a szökés! Mit fognak mondani otthon, mi lesz? A szivem elszorult, a szemem könybe lábbadt és a kis lány önfeledten, vigan dudorászott magában. Az egyik pillanatban szerettem volna elfutni, de a másik pillanatban egész erejével elárasztott a boldog érzés, hogy milyen jó itt, vele. Inkább meghaltam volna, mintsem hogy elváljak tőle és lassanként, lopva rája föltekinték. És zavarom, misztikus félelmem egyszerre elmult. Kezem egyszerre rásiklott a kis barna, ezüstgyürüs kézre: – Tudja, mit beszélnek mirólunk? – kérdeztem hirtelen bátorsággal, de szédülő fejjel. – Tudom. Megkönnyebbülve lélekzettem föl: a felelet elárulta, hogy nem haragszik érte, sőt talán büszke rája, a mit rólunk mondanak. És ha egy kissé elpirulva is, beszéltem arról én is: – Hát csak hadd mondják! De nem ezt szerettem volna mondani, hanem azt, hogy veszek neki egy palotát, patakot, elviszem a tengerre; – selyem-ruhákat vásárlok neki; – könyveket, olyanokat, a milyeneket én olvasok titokban, szépséges szép, homályos, nagyoknak való regényeket. És megmentem, ha bántani akarják, megfogom a száguldó paripák kantárszárát, egy rántás a szíjon, egy fölkiáltás és én fölragadom, karjánál fogva… Mint a hogy olvastam, mint a hogy elgondoltam volna olvasás nélkül is, vad, fantaszta, különös fejemmel, az örök lázra örökké hajlandó szivemmel. Az – emlékszem világosan – nem jutott eszembe, hogy megcsókoljam. Csak karján és haján szerettem volna végigsimítani a kezemmel. Vagy megkérni, hogy üssön rám, a hogy tud. Csaknem kimondtam már, de olyan szelid, olyan nyájas, olyan alázatos volt. – Hova megyünk most? – kérdé csendesen. – A hova akarja! Kézen fogtuk egymást és ballagtunk ismeretlen, misztikus, vad utakon, arra, a merre egy fehér kőszobor látszott. Egészen kifáradtunk, a mig odaértünk; szerettünk volna leülni, de nem volt hová. Az egyetlen padon egy kövér, öreg barát szunyókált. Orgona-buga ütögette a piros orczáját, fehér fejét, de ez nem zavarta, lezárt pillákkal mosolygott megelégedetten. Nem törődött a napsugárral sem, mely erről is, arról is – a hogy a virág hajlongott – végigfutott rajta. Egy fiatal gyik is éppen ott szaladgált a bocskorán, két csikos czinczér mászott fölfelé a fehér övén… Roppant barátságosnak, nagyon szelidnek látszott, nem átallottam, nem féltem hirtelen, bátran köszönteni: – Laudetur Jesus Christus! Még álmában köszöntött vissza: – Szervusz! * Hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan emlékszem csak egy részére is azoknak a gondolatoknak, melyek akkor egyszerre telerajzották egyrészt koravén, másrészt meg gyermekinél gyermekibb fejemet. Az érzésre is csak ugy emlékszem, mint illatára a kertnek. Egyszer igen jól, máskor meg semmiképp. Minden összefüggés nélkül való, éles, de alig érthető részleteire emlékszem akkori lelkiállapotomnak. Például arra, hogy meg kell tennem, a mit tettem, mert ha nem, a kis Ida elmegy más városba, soh’se látom többé. És, hogy kötelességem cselekedni végre… Hogyan jutott eszembe, nem tudom, de eszembe jutott, hogy fölszólítsam a barátot arra: eskessen bennünket össze, de rögtön, de titokban… egyszerüen! Magára a képre egész rikítóan emlékszem. Hogy én mit mondtam, abból mit sem tudok, de most előttem áll a széles arczu, mosolygó, vén francziskánus, a mint igy szól: – Azt akarod, hogy összeadjalak benneteket?! Hopp hó, komolyan meg akartok esküdni? Mi a neved? Megfogta a kezünket: – Hol a pénz érte? A nevetek? Aztán a térdei közé vont mindkettőnket és megkérdé Idát: – Akarsz-e ezen tisztességes fiunak felesége lenni? – Igen! – mondá az csendesen. A barát valami különös nyelven összeduruzsolt valamit; volt ebben egy kabalisztikus, semmiféle vallásos szertartásban elő nem forduló szó, mely akkor is feltünt nekem, ez, hogy «dehóremeróma»! Aztán egymáshoz dörzsölte a fejünket és mondá: – Elmehettek, minden rendben van! Elégedett kaczagása volt az áldás, melyet utánunk küldött. Délután volt még, de már éreztük, hogy elmul a nap, este lesz. Csaknem futottunk ki a kertből, a mikor kiértünk az utczára, Ida levette fejéről az orgona-koszorut, én vittem a kezemben. – Nem szabad megtudni senkinek! – susogtam. – Senkinek! * Nem tudta meg senki. Nem is csufoltak bennünket tovább, mert én vigyáztam nagyon. Kevesebbet játszottunk együtt, fiutársaságba kezdtem járni, bár a kis Ida velem akart lenni mindig. Magunk között se emlegettük a dolgot, hanem azért tisztában voltunk vele. Ő tudta kötelességeit, nem is állott szóba más fiuval és sütött-főzött rám, mihelyt csak egy kis maradék-lisztre tehetett szert. Kis kalácsokat hozott a szoknyája zsebében, én csak igértem neki, igértem mindig, mindent. Nagyon jól éltünk, ritka szép békességben. És közös álmunk nem egyszerre, hanem lassan foszlott szét. Olyan jó volt, olyan sokáig értünk oda, a mig egyszerre csak nevettünk az egészen. De aztán rohamosan hervadt el az orgonavirág-koszoru… A többit tetszik is tudni, három fiatalabb lánytestvére volt, nagyok és erősek, férjhez kellett menni azoknak is. Megkérték – elment, eltűnt. * Csak a kis Borhy Ida tünt el; – az asszonynyal, a ki belőle lett, sokszor találkozom. Egy sovány, keserü arczu, fehér ajku asszony. Közönyös irántam ő is, én is egészen közömbös. Pedig soha senkit sem szerettem mást. De hisz ez a némber csaknem egy azzal, a kivel tavaszi lombok alatt örök esküt esküdtem egykor. Semmi köze ahhoz ennek. Oh tudom, hogy a kis Ida ebben az orgona-virágban van, melyet titkos-szerelmesen arczomhoz szorítok. Bájos, üde, illatos kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom! Nem lát-e valaki, a mint csókollak, édes szép szüz virágom, kedvesem! NEGYEDIK FELESÉG Azt hitték: a felesége meg fogja mérgezni. Férjes leányai hazajöttek sátoros ünnepekre és egyedül maradván vele: körülvették, siratták. Fiai, különösen a két legnagyobb, – mindkettő nagyapa már, – meg is mondták nyiltan: – Vigyázz apám, ez az asszony megétet egyszer! Az öreg Jób ravaszul is, megvetőleg is, intett a nagy kezével: – Sohse féltsetek, hamarább eltemetem én őt, mint ő engem! Egészen őszintén beszélt a fiaival. Nem titkolt el előttük semmit, csak azt, hogy mennyi pénze van. Ezt még két Wertheim-szekrényének sem árulta el, nagy és hosszú kabátjának bélése alatt tartván takarékpénztári könyveit, részvényeit, készpénzét. Magában bizott, de a vasszekrényben nem, azt feltörhették, a mint fel is törték egyszer. Régi leveleket, kihúzott sorsjegyeket és egy üveg kognacot találtak benne. Az öreg Jób jóizüen nevetett, fiai szintén nevettek, de aztán gyanakodólag néztek édes anyjuk utódja, a negyedik feleség felé. Mikor egyedül maradtak, az öreg összeszidta őket! – Bolondok vagytok, szamarak vagytok. Rosszul itélitek meg az asszonyt. Igaz, hogyha hagynám, kilopná a két szememet, de tudja, hogy nem hagyom, hát békén hagy. Legfeljebb a konyhapénz felét teszi zsebre és alig főz, éhezünk mind a ketten, de nekem ez jó, mert vérmes vagyok. Neki nem jó, sáppad is, fogy is, majd megúnja! És a mig ezeket elmondta, úgy nevetett, hogy hatalmas vállai belerándultak, arcza elvörösödött rövidre nyirt haja és szakálla alatt is. Apró kék szemeiben, hatalmas szája körül egy kis gonoszság és sok jóindulat látszott. Nem haragudott ő erre az asszonyra, ellenkezőleg: szerette igazán és szenvedélyesen, amennyire egy hetven esztendős ember tud, és ez ugyancsak tudott még. Az asszonynak nem szabadott mellőle mozdulnia egy tapodtat sem. Amikor otthon volt, ott kellett lennie közelében. Délelőtt nem igen szólt hozzá, dobogott iróasztala mellett, perelt régi adósaival – uj hitelügyleteket nem igen kötött már – de délután leült melléje az új divánra és tréfált vele. – Szeretlek – mondá – nagyon, de a pénzt még jobban. A negyedik feleség – egy harminczhét éves szőke asszony – megölelte és kaczérkodva szólt: – Maga vén gonosz, ha szeretne, megengedné, hogy a leányom ide jöjjön lakni, hozzám! Az öreg egy kissé elkomorodott: – Nem kivánok a lányodnak rosszat, ha már él, hát éljen, de hidd meg nekem, én volnék a legboldogabb, ha elpusztult volna két éves korában! Az asszony sirt, fogait csikorgatta, de nem tudott tenni mit sem. Az öreg Jób hajthatatlan maradt és tizenhét éves leányának fönn kellett élnie Budapesten, varrni másoknak, lakni egyedül. Ha beteg, ha szerelmes, – az Isten verje meg azt a szerelmet! – egyedül. Az asszony dühében nem tudott aludni. Harapta a párnát, leánya sorsa miatt szerette volna fölégetni, megölni az egész világot, legfőképpen pedig azt a vén, kegyetlen embert, a ki szelid mosolylyal arczán, nyugodtan aludt, mint egy egészséges gyermek. Eh, végre is aggastyán már, csak a rövid, erős kezeivel meg kellene markolnia a torkát… Szemei – mint a macskáéi – villogtak az éjben. De fényük hirtelen lehunyt, az asszony fázva gubbaszkodott össze takarója alatt. Öntudata, iszonyú józansága visszatért. Épp ehhez az emberhez nem szabad nyulnia. Épp a leányáért. Szent és sérthetetlennek kellett lennie ő előtte, ez iszonyú öreg test épségének. A móring-levélben – a melyért tulajdonképpen hozzáment – egész világosan ki volt irva: «ha pedig valami véletlen baleset következtében, hirtelen történnék halálom, feleségem a neki kikötött húszezer forintból nem kap egy krajczárt sem.» Ha egyedül maradt a negyedik feleség, verte a fehér homlokát, – arcza fehér volt még és szép – összeharapta az ajkait. Hogy állhatott rá erre az irásra! Hisz igy még neki kellett ügyelni a vén Jóbra! De a mikor az – hiába iratott neki szerelmes leveleket – ragaszkodott ehhez a passzushoz. Ő pedig sietett bárhogyan is és mindenáron biztositani leánya jövendőjét. És hiába idegenkedett ettől az ősz férfitől, hozzá ment mégis, hizelgett neki és tűrte szeszélyeit. Szenvedett, revoltált örökösen, tettetett volt minden mosolya, kaczérkodásai alatt utálat és dűh forrott, de az öreg ezt szerette és ő még mindig reménykedett, hogy annak temérdek pénzéből valamit ki tud csikarni lánya számára. Néha ez sikerült is, de csak igen kis összeg erejéig, de néha abszolute nem ment és ilyenkor ez a két hatalmas alak, ez a két inkarnált akarat, összecsapott. Szólt az asszony: – Éltem veled évekig, szolgáltalak, mint egy szakácsné, azt is megfizetik. Add nekem ide a felét, annak a pénznek a felét, a mit igértél és elmegyek. – Megkapod az egészet, ha meghalok! – Élj boldogul, házasodjál meg még egyszer, de én elmegyek, add ide a negyedrészét. – Nem adok egy krajczárt se! Menj el, ha akarsz. – Megelégeltél. Nyerni akarsz rajtam, ki akarsz nevetni, hogy ingyért voltam veled?! Nem fogod elérni, itt fogok maradni és várok. Jób behúnyta szemeit. Mindig megzavarta egy kissé, ha a halált szóba hozták. De csak egy pillanatra. A halála után való időkről úgy intézkedett, mint életének egy jövendő korszakáról. – Várj – mondá – el fogod érni, aztán boldog lehetsz a lányoddal. – Összetörök addig, a leányomat a nyomorult férfiak elrontják, megöregszik… Légy irgalmas! – Semmi közöm a lányodhoz. Nekem családom van, azokról kell gondoskodnom elébb. Ellágyult – mint mindig – ha családjáról volt szó. Kezeit zsebeibe tette, büszkén lóbálódzott egész nagy, nehéz testével. Nagyon okos, de egy kissé brutális arczán a jóságnak szinte fényes kifejezése ömlött el. Ez a patriarcha, a kit a világ rossz embernek tartott, csodálatosan jó volt a családjához, olyan, mint egy hatalmas tölgy, mely a felszivott életerőt önkéntelenül szerteömleszti ágaiba. Még sem, ebben a szeretetben sok volt az öntudatosság, ő maga egész életén át dolgozott, mint egy igavonó ökör; fázott, fösvénykedett, éhezett; a szerelem örömein kivül megvont magától minden földi élvezetet, de roppant kiterjedt családját boldoggá, gazdaggá tette. Még az unokáinak is ő keresett férjet, feleséget. Pénzt adott velük, pénzt adott a család minden tagjának. Egy krajczárért bebujt az ágy alá, krajczároskodott a világban, nem bánta, ha rosznak, piszkosnak tartották. De családját bőségben, biztosságban akarta látni és úgy is látta. Ha valamelyik fiának, leányának, akár vejének rossz volt a sorsa, hát kikorrigálta a sorsot, adott pénzt ujra, nyögés nélkül, egy sziszszenés nélkül, pedig a pénzt imádta, csókolta, istenítette, nevetett rá, mint a hogy a szinészek ábrázolják a fösvényt. Familiáját a szivére ölelte és mit tehetett arról, hogy az oly nagy volt, hogy más senki nem fért oda?! Legfeljebb még a szegények férköztek hozzá közel, azoknak adott, nem mint egy jómódú fösvény, hanem mint egy jószivü gazdag. Miért? Hogy családjának visszaadja az az Isten, kinek létezését úgy tudta, mint a hogy tudta apját. Talán még ő szerette volna visszakapni a szent irásokban emlegetett kamatokkal? Avagy mert tényleg szánta és szerette őket? Nem fösvénykedett ő a negyedik feleség leányával szemben sem. Adott annak is annyit, a mennyit egy más szegénynek. De látni nem akarta és nem akart róla tudni sem. Gyűlölte, mert mindig irkált haza az édes anyjának, hogy milyen boldogtalan. És e miatt folyton komor képpel, könyes szemmel járt körülte az asszony, pedig vignak, mosolygósnak, kedvesnek szerette látni. Nem vette észre, vagy nem bánta, ha tetteti is. Fiatalsága, frissesége, kaczagása egészen elbódította, de a bódulásból akkor józanodott ki, a mikor akart. Még tréfált vele, még csókolta nyakát és hirtelen átváltozott egy hideg és gonosz emberré, a ki elfordulva az asszonytól, czinikusan szólt hozzá: – Az első urad fölakasztotta magát. A halálba kergetted, mert beteg lett, nem tudott hozományt keresni a lányodnak. Mások még rosszabbat mondanak rád; én nem bánom, én miattam mondhatnak. A mit tettél, tettél, én nem félek tőled, én nem adok rád. Valahányszor harczra keltek egymással, mindig ő volt a győztes, összetörte az asszonyt. De másnap már simogatta. Nagyon kedves volt előtte, mindig szerette az asszonyokat, de bevallotta a fiának is, hogy soha egyetlen-egyet sem igy. A lelke is nevetett, a mikor rágondolt és el tudta volna hallgatag nézni órákig. Azzal keveset törődött hogy az asszony nem szereti és hogy annak mellette élni kín. Olvasott annak szemein keresztül: – Szeretnéd elküldeni a lányodnak ezeket a szobákat, szeretnéd odaadni a szájadból az ételt. Bánt, hogy neked itt jó ágyad van, azt hiszed annak nincs…?! Igy vesztek össze és igy békültek ki évek hosszú során át. Minden héten, néha mindennap viadal volt köztük. És az öreg Jób erejében és energiájában nem lett öregebb, csak az asszony kezdett őszülni; az fáradt, egészen elfáradt. A lánya irt neki egy napon: «Ha adhatsz négyezer forintot, elvesz egy bizonyos fiatal ember, egy ügyvéd!» Letérdepelt az öreg elé. Az fölkelt, otthagyta, bement a másik szobába és magára zárta az ajtót, hogy ne hallja sirását se. Az asszony egy darabig kiáltott rá, aztán elhallgatott. Elment; kevés vártatva hazajött, meggyujtotta a lámpát, lefeküdt. Reggel tréfásan szólította a férje. Nem felelt. Amint odafordult, látta, hogy meg van halva és a bevett méregtől arcza, meztelen karja egészen fekete. * Jöttek szegény asszonyok, hogy az éjjel imádkozzanak a halott mellett. Jób átküldte őket a másik szobába; virrasztott, imádkozott maga is. Hajnalban megjöttek a fiai, sirva fogadta őket: – Látjátok, a nyomorult lánya mit tett vele! – fuldoklott a fájdalomtól, de azért megkérdezte: – Früstököltetek már, akartok egy kis szilvóriumot? A Wertheim-kasszából kihozta a szilvóriumot és töltött a három fiának. Aztán a legöregebbhez fordulva, kibicsakló hangon szólott: – Ha tudtam volna, hogy ezt akarja tenni…! Hogy ne tegye, inkább odaadtam volna neki a pénz felét! NÁSZÚT I Felment Bécsbe. Az állomástól egyenesen a belgyógyászat professzorának lakására hajtatott. Ott tört németséggel a következőket mondta az orvostanárnak: – Karcsai Ádám kereskedő vagyok, Kállóból. Nem gyógyulást jöttem keresni a tanár urhoz, hanem nagy jóakaratát. Gold István, károlyi ember, tartozik nekem tizezer forinttal. Nem áll éppen rosszul, de beteges, attól félek, hogy meghal, akkor pedig – tudom – nem látok a pénzemből egy krajczárt sem. Tavaly ez az ember volt a nagyságos urnál, olyan fajta zömök, barna szakállas, mint én. Hanem bajos ennyi ember közül rája, bajára emlékezni. Azonban véletlenül megkerítettem azt a reczeptet, melyet neki akkoriban irni méltóztatott. Talán ebből ki tetszik olvasni, veszendőben-e a pénzem, ha nem pörlök? Szegény, családos ember vagyok, uram… – Menjen haza, Karcsai Ádám, s pörölje be az adósát. Semmi késedelem! Annak nem sok ideje van hátra, egy hó alatt bizonynyal, de esetleg holnap is meghalhat. – Köszönöm, – szólt a kállói kereskedő. – Egy kicsit elhalványodott, egy kevéssé összerezzent, aztán kifizette a tanárt, a ki keveselte a két arany honoráriumot, megtoldotta hát még egygyel s elment. Egy óra mulván már ismét vasuton ült. A harmadosztályu kupéban találkozott egy bécsi kereskedőház magyarországi utazójával, a ki nem Karcsainak, hanem Gold Istvánnak szólította s nem a kállói viszonyokról, hanem a nagykárolyi bukásokról beszélgetett vele. És kifejezte azt a hitét, hogy nem nagy időbe telik és az egész piaczon csak ő fog állani. – Igen, – szólt Gold István – én is azt hiszem. Magában pedig azt gondolta: tehát ha csalással is, de sikerült megbizonyosodnom arról, a mit ugy is tudtam, hogy meghalok. II Hazaérkezett, megcsókolta a feleségét, leányát s bezárkózott irodájába. Előbb megfogalmazta a végrendeletét, aztán hites embereket hivott magához. Azok hitelesíték a testamentumot, eltették a nem nagy tiszteletdíjat s megkérdezték a végrendelkezőtől: – Miért ez a sietség? – Azt hiszem, még e héten meg fogok halni. Azon a napon kedd volt, pénteken már kiterítve feküdt Gold István. Felekezeti különbség nélkül zúgtak a károlyi harangok, minden eklézsia nagy hagyományokra számított a város leggazdagabb polgára után. Az özvegy Budapestre sürgönyözött a temetés-rendezőért, a munkácsi görög papot hivatta el a gyászos szertartásra. Csupa fény, csupa ragyogás, bőség volt ez a temetés. Utána tor, másnap a végrendelet felbontása. A tulajdonképpi gyász csak ennek felolvasása után kezdődött. Az volt benne szabályszerűen, de egész röviden megirva: «Egész vagyonom négyszázhatvannégyezer forint – számmal 464,000 forint – értékben hagyom leányomnak, Helénának. Magam szereztem, egyedül mindent, amim csak van. Feleségem: született Katona Erzsébet 300 forint évi díjat kap. – Leányom gyámja: testvér-bátyám, Gold Péter.» A végrendeletében csak egy jótékony hagyomány volt. A város világításának javára, végrendelkező egy külső városi kis házat hagyományozott. Öt forintért vette azt egy árverésen s egy kissé nyomta a lelkiismeret, mert megért száz forintot is. III Két hónap mulván, mikor már a lakás teljesen ki volt szellőztetve s az özvegy fájdalmának könyeit mind kisirta, a gyűlölet kezdett meggyülemleni szivében: Heléna még mindig a divánon feküdt egész napon át s szüntelenül az apjáról, annak haláláról gondolkozott. Vagy egyszer eszébe jutott az is, hogy most ő milyen gazdag, egy fél milliója van, ha akarja a főispán fiának felesége lehet, pedig az tavaly, a mikor bálozni kezdett, nem is tánczolt vele. Ez a prófán dolog csak megvillant agyában, a mi agyára nehezült, a mi szivét összecsavarta, az a fájdalom volt apja halála felett. Nem tudott belenyugodni, hogy az nincs többé. Úgy hasonlított rá, szeme színe, orra formája az övé. Természetök ugyanaz: nyugodt, számító, kevés szavú, takarékos még mozdulataiban is. A mikor kiterítve feküdt előtte s látta megmerevedett, de rózsaszínű arczát, arra gondolt, hogy ő is ilyen lesz, ha meghal. Egy pár hónap alatt azonban ő is belefáradt a fájdalomba, kimerült az elmélyedésben. Egy kissé vérszegény is volt, fürdőre kellett mennie. Ott az új ismerősök, az élénk élet, a jó levegő visszaszerezték életkedvét is. Örült a kirándulásoknak, bár sajnálta egy kissé azt a pénzt, a mibe ilyesmi kerül. Végre is fukarsága győzött, nyárderekán odahagyta a fürdőt. – Jobban vagyok, ne költsük a pénzt! – mondá anyjának. Most először nem tette hozzá e stereotyp kifejezéshez a megszokott mondást: szegény apa nehéz keresményét. – Özvegy Gold Istvánné pedig most tört ki először: – Olyan vagy, mint apád. – Miért? – Azt hiszed, hogy örökké élsz, sajnálod a pénzt. – Nos igen. Azt sajnálni is kell. Az özvegy elmenetelük előtt vásárolni akart még egyet-mást, de nem volt pénzük. A gyám csak annyit utalványozott, a mennyit a leány kért, az pedig pontosan kiszámította, hogy haszontalanságokra ne jusson. IV Visszavonultan, csendesen éltek a kis városban. Csak a gyászév elmultával tett kisérletet az özvegy a fullasztó csendnek megtörésére. Vendégeket hivott, vacsorákat rendezett, az év első hónapjában elköltötte egész évi diját. Ezután aztán, ha valamire szüksége volt, ha ruhát akart csináltatni, vagy egy új vállfűzőt akart venni, leányához kellett fordulni. Helén szó nélkül kért új összegeket gyámjától. Ez pedig rendesen kiutalványozott – egy darabig. Egyszer aztán valami nagyobb összegről volt szó. Ezer forintra volt szüksége az asszonynak. Az egész dolog nagyon homályos volt, de e homályon keresztül csillant egy főhadnagy ezüst portopéja. A gyám Heléna kérésére sem akarta kifizetni az összeget, sőt a mikor özvegy Gold Istvánné hangos szóval követelte azt: szembeszállt vele, elmondta mindennek, a mi nem jó, szemére hányta szegény és alacsony születését, czifrálkodási vágyát, sőt olyanokat is érintett, a melyekre fullasztó görcs fogta el az asszonyt. Heléna néma volt az egész jelenet alatt. Akkor se rezzent össze, mikor a gyám a katonatisztet teljesen kiemelte a homályból. Megtudta, a mit régen sejtett már, hogy az utolsó években édes anyja megcsalta édes apját. – Hát ezért nem hagyott neki semmit, ezért lett minden az enyém! – gondolta magában, és egyszerre valami sajátságos érzés fogta el: káröröm, meg gyűlölet anyjával szemben. De annak kinos vergődésén megenyhült a szive, egészen ellágyult, sirva fakadt s lehajolt hozzá. Gold Péter, a gyám s a halott férfi bátyja, elfojtott dühvel nézte, mint ölelkeznek, mint folynak össze könyeik! Ettől a naptól fogva a leány iránt is csak olyan szigoru, sőt kiméletlen volt. Elküldte a nevelőnőjét, leszállította a gombostűpénzt, a zongoraórákról tudni sem akart többé. Az anya fiskálist fogadott, folyton kérvényekkel kinozta a gyámhatóságot, ez pedig mindig a gyámnak adott igazat s szó sem volt arról, a mit az özvegy folyton kérelmezett, hogy állásából elmozdítsa. Immár Heléna is szenvedett e sajátságos viszonyok terhe alatt. Egy félmilliója van s nem segíthetett anyján száz forinttal sem! És nem lehetett változtatni a dolgokon. Az özvegy ugyan megpróbálta másképp. Bányáról elhozatta a javasasszonyt s egy darab kötelet ásatott el a gyám küszöbe alá. Az még sem akart meghalni; neki pedig élni kellett, élni akart, dúsan, hangosan, pazarul, kéjben csipkékben és finom sauceokban úszva. Ekkor még csak harminczkilencz éves volt. Szivós, mint a legtöbb román asszony. A szeme, mint a kőszén, oly fekete s fényes még. Csak a kezein, a kiduzzadt ereken, foltokon látszott, hogy tiz év mulván öreg asszony lesz. V Fel kellett menniök a fővárosba; ez lett a vége a veszekedéseknek. Fel a miniszterhez; ha az sem segít, fel a királyhoz. Anya és leánya egy másodrangu szállóban helyezkedtek el. Két szobájuk volt, egy nagy és népes útra szolgáló ablakokkal. – Ha az ember itt csak az ablaknál ül is: többet lát, többet élvez, mintha otthon akármit csinál, akármennyit jár-kél! – mondá az asszony. Heléna is szerette az ablakokat. Néha egész délelőtt is kinézett rajtuk, mint a hogy vidéken szokás. Nagyon sokat voltak otthon. Ismerősük alig volt itt, szinházba nem igen jártak, a leány félt a tűztől, aztán az idegen emberek sorsa fent a szinpadon nem is érdekelte valami nagyon. Jobban szeretett otthon csendesen horgolni, a járókelőket nézve eközben. Az anya pedig ezalatt minisztertől miniszterhez járt, a kit csak megkaparíthatott, annak elbeszélte az ügyét, mindenkitől tanácsot kért: hogy lehetne a gyámját elmozdítani. Sehogy sem lehetett. Pedig a belügyi államtitkár előszobájában egy fiatal hirlapiróval is megismerkedett Gold Istvánné. Az czikket is irt az érdekében. Egy kis novella alakjában tálalta fel a dolgot. Otthon ez feltűnést keltett, de az illetékes körök nem vették figyelembe, vagy észre sem vették. De ha siker nem is támadt a nyomában, szerzett nekik egy jó ismerőst, a kivel ezután együtt nézhetett ki az utczára Heléna. A hirlapiró szidta a léha tömeget, a leány csendesen horgolt és nem sokat törődött ezzel a sajátságos hosszu fiatal emberrel, a ki olyan lassan és ünnepélyesen beszélt, mint a hogy a franczia drámákban azok a kiállhatatlan fiatal bölcsek szoktak. A mama készakarva gyakran egyedül hagyta őket. Meglátszott rajta, hogy valamit tervel, a mint igy egymás mellett ülnek. És a fiatal ember is gondolkozóvá lett egyszerre, néha hirtelen elnémult, majd hirtelen az özvegy felé nézett. Tekintetük találkozott, meglepődtek. – Megérezték, hogy gondolatuk egy e pillanatban. A leány pedig nem tervelt s nem is sejtett semmit. Tett-vett nyugodtan. Sőt jól is érezte magát, egészséges volt, nagy, erős, izmos; jól aludt, étvágygyal evett. Se teste, se lelke nem kivánt semmit is. Tizennyolcz éves, világos barnahajú volt s az a férfi, a ki nem keresi a nőben is a raçet, szépnek is találhatta. Ezt pedig kevés keresi. A hirlapirónak se jutott még eszébe. VI A milyen egyszerü asszony volt Gold Istvánné, olyan egyszerü volt terve is. Pethes Antal – igy hivták a hirlapirót, – el fogja szöktetni Helenát. Valami faluban megesküsznek és ezzel a gyámkodás megszünik, leánya asszonynyá, nagykoruvá lesz s vagyonának birtokába lép. Akkor bizonynyal adni fognak neki egy nagy összeget, melyből ama bizonyos főhadnagyért leteheti a házasságukhoz szükséges kaucziót. Nem, ez mégsem egészen bizonyos! Jobb lesz talán, hogy Pethes Antallal csinálja ki előre a dolgot. Az irásbelileg kössön le neki bizonyos összeget, a mely az esküvő után Heléna hozományából fizetendő. Ő pedig annak fejében minden módon elősegíti azt a házasságot, mely különben sem rossz. A fiatal ember terve is majdnem egészen ez volt. Különbség csak elhatározásukban volt. Az asszonyban, a mint kigondolta, nyomban megszilárdult benne. A férfit, azonban gyöngeség fogá el. Szemrehányásokat tett magának, gazsággal vádolta magát. Érzékenykedett, mert még diákkorában házasságot igért egy szegény leánynak, a kihez verseket is irt. Sajnálta egy kicsinyt a szegény jó leányt, hanem – úgy vette észre – nem szereti többé. Helénát szereti. Bizonynyal azt. Nem, nem a vagyon, a gazdagság kápráztatja, hanem a leány egyedül. És ez a szerelem döntött. Mindent igazol ez a magasztos modor. Hamar megegyeztek egymással asszony és férfi, bár kezdetben egy kissé kerülgették a dolgot. Nem igaz az, hogy az emberek, ha gazságot követnek el, azt brutálisan cselekszik mindig. Dehogy, úgy teszik, hogy az se maguk előtt, sem a közvetlen szemlélő előtt nem látszik annak. VII Kezdődjék tehát a munka! Munka is az, szerelemre kelteni egy friss, fiatal, életerős leányt, a kinek a könyveken s a cselédeken kivül még senki sem beszélt szerelemről. Egy nyugodt, romlatlan, fantázia nélkül való leány, a ki az ablakból nézi a világot, melyről sejtelme sincs: egyszerre azon veszi magát észre, hogy valaki, egy férfi ül mellette, a ki szépen és reszketve beszél vele. Ha egyedül találja, megcsókolja kezét s pillanatok telnek el, a mig beszélni tud hozzá. Elfogult, izgatott, félénk, majd heves előtte. Mással szemben pedig kihivó vagy közönyös. Gyülöl mindenkit, rosszat beszél mindenkiről, csak őt látszik szeretni, csak neki mond minden szépet, jót. A leány kiejtette kezéből a horgolást. A férfi azt mondá: «szeretem!» és a mint a leány lehajolt kézimunkája után – megcsókolta a nyakát. Egy pillanatnyi csend. Helénát valamely érzés remegtette meg. Talán a harag volt, mert a következő pillanatban rendszerint szelid, majdnem lanyha szemei szikráztak. A férfi megszégyenülve igyekezett az ajtó felé – újra csend. Aztán hirtelen felhallatszott a Heléna hangos, édes sóhajjal teli sirása. VIII A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és feleség. Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben a homályban, mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de alig érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt útitárs ült velük együtt, szíva ugyanazt a villamos levegőt. Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan leány beszédes lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani, elbeszélni mindent. Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a magáénak Helénát: a mig az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését, legtitkosabb titkait is. Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan presszió arra kényszeríti, hogy friss bűnét bevallja annak az embernek, a kivel legelsőbb találkozik, őt is a gyónás vágya sodorta magával. Конец ознакомительного фрагмента. Текст предоставлен ООО «ЛитРес». Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию (https://www.litres.ru/brody-sandor-11441306/apro-regenyek-2-kotet/) на ЛитРес. Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.